2011. november 30., szerda

Kétségbeejtő

Hétfőn már éreztem, hogy fájdogál a jobb mellső lábam. No, mivel máskor is volt már ilyen, túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottunk a dolognak. Aznap elmentünk Termiékhez, Gazdinak egy nadrágot varratni és onnan Anettékhoz. 
Tudjátok...a szokásos Luival... :D Harapdálás, szájharc, gumihúzás, kergetőzés és minden, ami belefér :))
Elég sokáig voltunk náluk, majd késő délután elindultunk haza. Ekkor is sántikálva mentem, de még nem volt fájdalom. Viszont éjszaka!! Annyira fájt már a lábam, hogy Gazdi felébredt a nyüszítésemre, forgolódásomra. Felkapcsolta a villanyt, hogy megnézze mi bajom. Hatalmas boci szemekkel néztem rá, hogy valamit csináljon, mert nem élem túl ezt a fájdalmat. Megfogta a lábam, olyankor kicsit jobban nyüsziztem,  ám sajnos az egyfolytában nyöszörgéstől nem tudta pontosan megállapítani, hogy tényleg amiatt nyugtalankodok e.
Egy óra elteltével sem javult a helyzet, hát úgy döntött, hogy elmegyünk az embereknek való sürgősségire.
Így is lett. Felöltözött és se nyakörvet, se pórázt, semmit nem kaptam, csak egyszerűen elindultunk. Sajnos itthon csak nagyon erős, nem nekem való fájdalomcsillapító volt, így reménykedtünk, hogy majd az ügyeleten kapunk algopyrint.
Sajnos segítség nem volt, így a saját lábamon kellett eldöcögnöm a rendelőig. (Gazdi ekkor értette meg mekkora jelentősége van annak, amit anno Marcipán Gazdija, Lilla mondott neki, hogy nála fajtaválasztásban az is szerepet játszott, hogy baj esetén elbírja az ebet) Ám szerencsére nagyon közel (5 perc) van hozzánk, hamar odaértünk.Gazdi becsengetett és hamarosan ki is jött az ügyeletes doktornő. Gazdi elmondta neki, hogy fájdalomcsillapítót szeretnénk kérni, mert nagyon rosszul érzem magam. A doktornő egyből kérdezte, hogy mi bajom, megsimogatott és azonnal hozta is a fájdalomcsillapító ampullákat. Pár darabot odaadott Gazdinak, plusz egy fecskendőt, hogy adja majd be nekem, mert ez így tényleg nem állapot, amennyire visítok.
Mondta a kedves hangú, selymes tenyerű doktornő, hogy jobb lenne injekcióban beadni nekem a gyógyszert, hisz az hamarabb hat. Nem túlzottan szoktam érezni ha szurit kapok, no de lássuk be, mégsem egy kellemes dolog, de Én már azt sem bántam, hogy ezt Gazdi is helyeselte, tényleg kutyául voltam már akkor.
Aztán kérdezte a doktornő, hogy nem tudjuk e az ügyeletes állatorvos telefonszámát, mert inkább azt kéne kihívni, mint a saját állatorvosunkat (aki olyan mosolygós mindig). Nos, volt olyan rendes, hogy megkérdezte nekünk egy mindent tudó tudakozótól a számot, hogy Gazdi felhívhassa. Két telefonszám is volt megadva.
Az egyiket felhívta Gazdi. Beszélt az illetővel vagy 10 percet, de nem is értettem nagyon, hogy mire lyukadtak ki, mert a nyöszörgésemtől arrébb ment Gazdi, hogy halljon is valamit. Nos, a beszélgetés után kiderült, hogy ez az állatorvos, nem az ügyeletes és nem is akar kijönni. A másik szám, aki valószínűleg az ügyeletes lett volna...ki volt kapcsolva. Gazdi nagyon bedühödött, hogy ennyire foglalkozik az állatokkal az, aki egyszer a gyógyításukra esküdött fel. 
Hát, felhívta a saját állatorvosunkat és elmondta neki is, mi a panaszom. Ő nem Egerben lakik, így nehézkes lett volna a bejövetele, meg főleg hogy a gyereke is vele volt, no de tanácsot adott, mégpedig, hogy ha doktornő beadna nekem kettő egész algopyrin injekciót, akkor máris jobban lennék és ha továbbra is panaszom lenne, akkor 8-kor ő már Egerben lesz, a rendelőjében, menjünk el hozzá. Gondolom ő még nem tudja, hogy már nincs autónk.
Doktornő nem habozott egy percig sem, mondta, hogy a saját kutyáit is ő oltja, fogjon meg Gazdi engem és máris segít rajtam. Úgy is lett. Megkaptam a szurit, aztán kb. 10 perc elteltével elindultunk haza. 
Még utoljára doktornő megsimogatott és mondta, hogy nagyon ügyes voltam a szurinál és hogy gyógyuljak meg. Nagyon kedves volt hozzám, sosem felejtem el neki, hogy segített rajtam! Gazdi is nagyon hálás neki, nem győzte megköszönni azt, amit értem tett.
Hamarosan otthon is voltunk. Még 10 percig kicsit nyüsziztem, majd elaludtam. Én is és Gazdi is. 
Nagyon mélyen aludhattam, mert reggel Gazdi ébresztett, hogy jobban vagyok e már. Jeleztem neki, hogy sokkal jobban és mehetünk le sétálni. Kicsit ugyan még kába voltam, de a friss levegő jót tett, már a lábam sem fájt. Sántikáltam még egy hangyányit és másnapra mint akinek semmi baja nem volt, felhőtlenül éreztem magam. 
Gazdi nem vitt el az orvoshoz végül is, mert egyértelművé vált számára, hogy a lábam volt a ludas, de már helyre jött, így semmi gond. 
Igen ám! De ma egy gyermektenyér nagyságú zsírszerű csomót talált az oldalamon, ami ráadásul ki is dudorodik. Rejtélyes, hogy mi lehet...fájni nem fáj ugyan, de jobb lesz, ha látja orvos, lehetőleg a mosolygós doki, aztán megnézi a lábam is, biztos, ami biztos alapon.